Kovács Éva keramikusművész (1938-2017)

Kovács Éva
első sikerei idején

Nagyon nehéz most Kovács Éváról írni, különösen nehéz múlt időben. Ő az a művész, aki több mint 30 évig jelen volt az életünkben - személyében és alkotásaival egyaránt.
Máig emlékszem arra a januári délelőttre, amikor huszonöt évesen először csengettem be házának kapuján. Szentendrén lakott akkor, egy óvárosi, apró, erődítményszerű házban, melynek parányi kertjében tavaszonként színes krókuszok nyíltak. Ciprusról hozta őket. Műterme kazettás ablaküvegén rálátott a kertre, melyet akkor betakart a hó. Hű kutyája, Kobald a műhely ajtajában feküdt, és első ott jártamkor bizalmatlanul méregetett.
A műterem félkész kerámia figurákkal volt tele, a kerámiakészítés különböző fázisaiban. Kovács Éva pályája akkoriban a csúcson volt, havonta nyílt kiállítása a Képcsarnok Vállalat valamelyik üzletében, mégis alig lehetett hozzájutni alkotásaihoz, mivel elkapkodták őket.
- Sokat dolgozik? - kérdeztem tőle abban az első interjúban, amelyet a Békés Megyei Népújság részére készítettem 1985-ben. Tudniillik épp Békéscsabán volt nagy sikerű bemutatója a Munkácsy Teremben.
- Többet, mint szeretnék - sóhajtotta, és elmagyarázta nekem, hogy a körforgás, amelybe sikerei folytán belekerült, bizony kétélű dolog. Egyfelől repíti a pályán, folyamatos munkára kényszeríti, másrészt nem lehet kiszállni egy hosszabb pihenőre, hiszen nem lehet a felkérésekre nemet mondani.

Évtizedek teltek el úgy, hogy a mindennapokat Kovács Éva gyakorlatilag végigdolgozta. Új és újabb feladatok, megoldások izgatták, a munka volt az élete, öröme, és talán egy kicsit a bánata is. Az élet ugyanis nem ad meg mindent, és ez az Ő sorsában is megmutatkozott. Később, élete vége felé derült ki, hogy mennyire így van...

Kiállításait mindig óriási érdeklődés kísérte                      (Fotó: Milos József)

A világ változásaival ugyanis sok minden megváltozott. Úgy tűnt, Kovács Évát is utolérte az a fajta magányosság, amely az egykor elfoglalt, neves művészek esetében oly gyakori. Emberi kapcsolatai érdekek mentén kialakult munkakapcsolatok voltak, nem barátságok. Ahogy múltak az évek és fogyott az erő, a fogyatkozó galériák részéről ritkultak a megkeresések és Ő is kevesebbet vállalt már, ezek az érdekemberek lassan elmaradoztak. Más művészek után néztek, és Kovács Évát - ahogy kortársait is - szép lassan elfelejtették. Találkozásainkkor ezekben az immár keserű időkben gyakran panaszolta, hogy hogyan próbálták újra és újra becsapni és kihasználni néhányan, és mennyire ébernek kellett lennie mindig.
Amennyire tőlünk tellett, biztattuk a munkára, vásároltunk műterméből folyamatosan. Bensőséges, már-már baráti kapcsolat alakult ki közöttünk az idők folyamán, amiért örökre hálásak vagyunk a Sorsnak. Ennek ellenére az utóbbi néhány esztendőben találkozásaink csupán látogatásokká alakultak, mert a kemencéből egyre ritkábban kerültek ki új kerámiák. Félkész munkákkal volt tele a műhely, kértük, ezeket fejezze be legalább.
- A félkész az nem kész - válaszolta fáradtan. Ennek ellenére rendszeresen felkerestük Őt, telefonon és személyesen is. Kölcsönösen igényeltük azt az emberi hangot, amely látogatásainkat jellemezte.
- Tudjunk egymásról! - búcsúzott egy-egy beszélgetés vagy látogatás végén.

Kovács Éva műtermében, 2008-ban

- Hogy tetszik lenni? - kérdezgettük mindig, ő pedig rendszerint azt válaszolta:
- Lehetnék jobban is. - Vagy utolsó alkalommal: - Még élek...
Elvonult a világtól, kevéske kapcsolatát az emberekkel a véletlen határozta meg. Délelőttönként hosszú sétákat tett a háza mögötti Kőhegyi úton, egy-egy madár, mókus vagy őz látványa felvidította. Ha sétái során néha idegenekkel találkozott, előfordult, hogy beszélgetni kezdtek, de mások társaságát már nemigen igényelte. Egy-két szomszéddal váltottak pár szót, de a múlt sikereinek szereplői végleg elkoptak mellőle. Emlékszem, mindig aggódtam őszönként, hogy a kertjének óriásira nőtt gesztenyefáiról lehulló vadgesztenyék nehogy balesetet okozzanak, ha végigmegy a kaputól a házig vezető úton.
Április közepén, húsvét előtt még válthattunk egy rövid telefont, kérdeztem, jönnek-e vendégek az ünnepre.
- Isten őrizz - mondta. - Isten őrizz!
Május elsején volt a születésnapja, felköszönteni már nem tudtuk, hiába próbáltuk többször is hívni. Előbb az üzenetrögzítő jelentkezett, később csak kicsengett a készülék, végül egy automata arról tájékoztatott, hogy "A hívott számon előfizető és szolgáltatás nem kapcsolható". A napokban kaptuk a megrendítő hírt arról, hogy Kovács Éva keramikusművész, a sokak által ismert és kedvelt "csillagszemű kerámiák" alkotója rövid betegség után, 2017. május 23-án örökre eltávozott.
Megtisztelő barátságát, érzékeny, finom lényét, hangját, mosolyát örökre szívünkbe zártuk, emlékét pedig szeretettel ápoljuk és megőrizzük.                                                   Szűcs József