K. Nagy Imre festőművész (1953-2023)

K. Nagy Imre
csodálatos csendéleteket
is festett

K. Nagy Imre festőművész galériánk egyik legrégebbi, megbecsült partnere volt. Az 1990-es évek végén kerestük fel először, nem sokkal azután, hogy üzletünket megnyitottuk. Akkoriban Orosházán élt, oda látogattunk el és rendeltük meg tőle az első alkotásokat. Az évek során azután kapcsolatunk - elmondható - barátsággá nemesedett.

Imre őstehetség volt, festőnek született. Szorgalma, a hosszú évek gyakorlata valódi művésszé érlelte. Képei hatásosak, vonzóak. Színválasztása finom árnyalatokat képezett a vásznon vagy a lemezen. Valósághűen ábrázolta az alföldi tájat, a tanyákat, erdőket, csendéleteket is. Virágai, gyümölcsei lekívánkoztak képeiről. Galériánkban szinte mindig voltak nagyobb méretű, flamand hangulatú téli alkotások Imre ecsetje nyomán, melyek annak ellenére derűsek voltak, hogy a megfestett, ódon tájakat befedte a hó, a képen sokszor lovas szánok suhantak vagy gyerekek korcsolyáztak a befagyott tavon. Ezeket a festményeit általában egy-egy várrom vagy elhagyott, tornyos épület köré szerkesztette, ezzel is hangsúlyozva, hogy a világ, amelyet megörökített, már régen letűnt - mégis jólesik az embernek visszarévedni rá...

K. Nagy Imre halálhíre mélyen megrendített bennünket. Nem volt beteg, senki sem számított rá, hogy néhány nappal 70. születésnapja után visszaadja lelkét Teremtőjének. Hiányozni fog kedves, szerény, egyszerű, nyugodt lénye és az alkotásai a galériánk faláról. 

Antalfiné Szente Katalin keramikus (1938-2022)

 "Oly sok éve már - írta honlapjának bevezetőjében Antalfiné Szente Katalin keramikus -, hogy az emlékek tárházából előlépő figurák agyagból formát öltöttek, örömök között ösztönösen megszülettek. Lettek kisgyermekes anyák, szende vagy éppen büszke lányok, családok, angyalok, ördögök, jók s rosszak...

Egy a közös bennük, hogy örömöt és melegséget szeretnének az emberek szívébe lopni."

Idei karácsonyi üdvözlőlapunkat felbontatlanul hozta vissza a postás. Rajta egy vinyetta, és egy sebtében odafirkantott "X" jel a megfelelő rubrikához: "Bejelentve: meghalt..."

Sokan szerették és vásárolták Katika - vagy ahogy szerényen szignálta munkáit: ASZK - kerámiáit, szép számmal akadtak gyűjtői is. Egyszerű eszközökkel megformált figurái valóban szívmelengető örömöt szereztek az embereknek. Szerény alkotó volt, sohasem dicsérte saját kerámiáit, az árai is alig-alig változtak az évtizedek során. Egy adott kor hírnökei voltak, mindenféle divatirányzattól és sallangtól mentesek.

Galériánk valamikor a 2000-es évek legelején látogatott el először a dunaújvárosi kerámiaműhelybe, ahol Szente Katalin a figuráit létre hívta. Sokáig férjével, Lászlóval dolgozott, a munka bizonyos fázisaiba később fia, Attila is bekapcsolódott. Mindig örömmel pakoltuk az autó csomagtartójába a teli dobozokat, mert tudtuk, sokaknak szereznek majd örömet az új ASZK-figurák a galériánkban.

Antalfiné Szente Katalin emlékét szeretettel megőrizzük.

Bálint Zsombor képzőművész (1956-2018)

Mona Kund (Bálint Zsombor) kerámiái

Bálint Zsombor kerámiáit valószínűleg hiába keresnénk ezen a néven. Ám ha azt mondjuk: Mona Kund - nos, azonnal megjelennek lelki szemeink előtt azok a kedves, színes, kicsit füstös, matt mázas figurák, melyeket a művész ezen a néven tett ismertté.
Bálint Zsomborral mindössze kétszer volt alkalmunk találkozni abban a köztes időszakban, amikor a szegedi képcsarnokos galéria - mely akkor még működött - éppen nem állt kapcsolatban vele.
Galériánk ugyanis a kezdetektől ügyelt arra, hogy ne legyen átfedés a két üzlet kínálatában. Így biztosítani tudtuk, hogy a vásárlók mindkét galériában más-más művész munkáiból válogathassanak.

Bálint Zsombor Nagymaroson élt a családjával egy hangulatos, kedves házban. Máig emlékszünk csendes, szelíd lényére, felesége mosolygós arcára és gyermekeik vidám közvetlenségére. Szomorúan értesültünk korai távozásáról. Azzal a három fényképpel búcsúzunk, melyeket 2009. július 26-án készítettünk...

Kovács Éva keramikusművész (1938-2017)

Kovács Éva
első sikerei idején

Nagyon nehéz most Kovács Éváról írni, különösen nehéz múlt időben. Ő az a művész, aki több mint 30 évig jelen volt az életünkben - személyében és alkotásaival egyaránt.
Máig emlékszem arra a januári délelőttre, amikor huszonöt évesen először csengettem be házának kapuján. Szentendrén lakott akkor, egy óvárosi, apró, erődítményszerű házban, melynek parányi kertjében tavaszonként színes krókuszok nyíltak. Ciprusról hozta őket. Műterme kazettás ablaküvegén rálátott a kertre, melyet akkor betakart a hó. Hű kutyája, Kobald a műhely ajtajában feküdt, és első ott jártamkor bizalmatlanul méregetett.
A műterem félkész kerámia figurákkal volt tele, a kerámiakészítés különböző fázisaiban. Kovács Éva pályája akkoriban a csúcson volt, havonta nyílt kiállítása a Képcsarnok Vállalat valamelyik üzletében, mégis alig lehetett hozzájutni alkotásaihoz, mivel elkapkodták őket.
- Sokat dolgozik? - kérdeztem tőle abban az első interjúban, amelyet a Békés Megyei Népújság részére készítettem 1985-ben. Tudniillik épp Békéscsabán volt nagy sikerű bemutatója a Munkácsy Teremben.
- Többet, mint szeretnék - sóhajtotta, és elmagyarázta nekem, hogy a körforgás, amelybe sikerei folytán belekerült, bizony kétélű dolog. Egyfelől repíti a pályán, folyamatos munkára kényszeríti, másrészt nem lehet kiszállni egy hosszabb pihenőre, hiszen nem lehet a felkérésekre nemet mondani.

Évtizedek teltek el úgy, hogy a mindennapokat Kovács Éva gyakorlatilag végigdolgozta. Új és újabb feladatok, megoldások izgatták, a munka volt az élete, öröme, és talán egy kicsit a bánata is. Az élet ugyanis nem ad meg mindent, és ez az Ő sorsában is megmutatkozott. Később, élete vége felé derült ki, hogy mennyire így van...

Kiállításait mindig óriási érdeklődés kísérte                      (Fotó: Milos József)

A világ változásaival ugyanis sok minden megváltozott. Úgy tűnt, Kovács Évát is utolérte az a fajta magányosság, amely az egykor elfoglalt, neves művészek esetében oly gyakori. Emberi kapcsolatai érdekek mentén kialakult munkakapcsolatok voltak, nem barátságok. Ahogy múltak az évek és fogyott az erő, a fogyatkozó galériák részéről ritkultak a megkeresések és Ő is kevesebbet vállalt már, ezek az érdekemberek lassan elmaradoztak. Más művészek után néztek, és Kovács Évát - ahogy kortársait is - szép lassan elfelejtették. Találkozásainkkor ezekben az immár keserű időkben gyakran panaszolta, hogy hogyan próbálták újra és újra becsapni és kihasználni néhányan, és mennyire ébernek kellett lennie mindig.
Amennyire tőlünk tellett, biztattuk a munkára, vásároltunk műterméből folyamatosan. Bensőséges, már-már baráti kapcsolat alakult ki közöttünk az idők folyamán, amiért örökre hálásak vagyunk a Sorsnak. Ennek ellenére az utóbbi néhány esztendőben találkozásaink csupán látogatásokká alakultak, mert a kemencéből egyre ritkábban kerültek ki új kerámiák. Félkész munkákkal volt tele a műhely, kértük, ezeket fejezze be legalább.
- A félkész az nem kész - válaszolta fáradtan. Ennek ellenére rendszeresen felkerestük Őt, telefonon és személyesen is. Kölcsönösen igényeltük azt az emberi hangot, amely látogatásainkat jellemezte.
- Tudjunk egymásról! - búcsúzott egy-egy beszélgetés vagy látogatás végén.

Kovács Éva műtermében, 2008-ban

- Hogy tetszik lenni? - kérdezgettük mindig, ő pedig rendszerint azt válaszolta:
- Lehetnék jobban is. - Vagy utolsó alkalommal: - Még élek...
Elvonult a világtól, kevéske kapcsolatát az emberekkel a véletlen határozta meg. Délelőttönként hosszú sétákat tett a háza mögötti Kőhegyi úton, egy-egy madár, mókus vagy őz látványa felvidította. Ha sétái során néha idegenekkel találkozott, előfordult, hogy beszélgetni kezdtek, de mások társaságát már nemigen igényelte. Egy-két szomszéddal váltottak pár szót, de a múlt sikereinek szereplői végleg elkoptak mellőle. Emlékszem, mindig aggódtam őszönként, hogy a kertjének óriásira nőtt gesztenyefáiról lehulló vadgesztenyék nehogy balesetet okozzanak, ha végigmegy a kaputól a házig vezető úton.
Április közepén, húsvét előtt még válthattunk egy rövid telefont, kérdeztem, jönnek-e vendégek az ünnepre.
- Isten őrizz - mondta. - Isten őrizz!
Május elsején volt a születésnapja, felköszönteni már nem tudtuk, hiába próbáltuk többször is hívni. Előbb az üzenetrögzítő jelentkezett, később csak kicsengett a készülék, végül egy automata arról tájékoztatott, hogy "A hívott számon előfizető és szolgáltatás nem kapcsolható". A napokban kaptuk a megrendítő hírt arról, hogy Kovács Éva keramikusművész, a sokak által ismert és kedvelt "csillagszemű kerámiák" alkotója rövid betegség után, 2017. május 23-án örökre eltávozott.
Megtisztelő barátságát, érzékeny, finom lényét, hangját, mosolyát örökre szívünkbe zártuk, emlékét pedig szeretettel ápoljuk és megőrizzük.                                                   Szűcs József

Jakab Bori keramikusművész (1933-2015)

Talán minden galériának van egy olyan kezdeti időszaka, amikor lelkesedéstől áthatva igyekszik megtalálni azokat a művészeket, akik a munkáikkal meghatározó arculatot adnak majd az adott helynek.
Az 1990-es évek második felében, amikor nyitottunk, mi is hasonló elszántsággal kerestük meghatározó művészeinket. Jakab Bori keramikusművészt egy távoli város galériása ajánlotta a figyelmünkbe, akinek azóta is hálásak vagyunk ezért.
Valamikor 1998 táján bejelentkeztünk tehát és felkerestük a művészt Óbudán. Családtól, műteremtől távol fenntartott ott egy apró galériát, ahol a csillogó, szépséges porcelánjai közül kedvünkre válogathattunk. Emlékszem, már az első alkalommal is elkísérte férje, Segesdi György szobrászművész, akinek itt Szegeden, ahol galériánk azóta is működik, két köztéri alkotása is megtalálható.
Jakab Borival aztán tartós együttműködés alakult ki. Vásárlóink, de mi magunk is, hamar megszerettük alkotásait, mert szeretettel végzett munkáról, magas szakmai tudásról és kvalitásról, kiváló minőségről tanúskodtak. Akik szeretjük a porcelánt, hamar megtanultuk, hogy Magyarországon van a Herendi, a Zsolnay - és van "a" Jakab Bori-porcelán!

Jakab Bori színpompás, finom díszítésű porcelánokat készített

Csodaszép vázák, tálak, gyertyatartók és kaspók kerültek ki keze alól, és amikor felkerestük, mindannyiszor elárult egy-egy műhelytitkot arról, hogyan készíti őket. Élete végéig energikus volt és lelkes, ezt lánya, aki ugyancsak porcelánokat készítő keramikusművész: Segesdi Bori, örökölte tőle.

Az óbudai bemutatótermet később bezárta, ezt követően férjével közös műtermében fogadott bennünket. Jakab Boriékhoz nem lehetett úgy érkezni, hogy az ember eldöntötte, mennyi idő áll rendelkezésre, mert a találkozások, beszélgetések során sok témát érintettünk, és hát a választás sem volt könnyű a kész munkák közül...

Most, miközben itt a galériában írom ezeket az emlékező sorokat, tekintetem elidőz a még meglevő porcelánjain. Milyen artisztikusak kecses alakjukkal, a Jakab Bori munkáira oly jellemző gyűrődésekkel, a művészi érzékkel kiválasztott színekkel, a kevés arannyal - mennyire elegánsak! Milyen jó, hogy közel tizennyolc éven át látogathattuk őt, milyen jó, hogy sok-sok vásárlónk lakásában leltek otthonra alkotásai. És milyen szomorú, hogy nem találkozhatunk vele többet, nem hallhatjuk mindig lelkes, nyitottságról és életszeretetről árulkodó, jellegzetes hangját!

A legutolsó alkalommal hozott porcelánjait szinte még ki sem csomagoltuk. Galériánk apró raktárában őrizgetjük őket, jó érzéssel gondolva arra, hogy van még, lesz még belőle néhány... Talán apránként egyet-egyet lehozunk majd, és az ünnep lesz a számunkra, mert rácsodálkozhatunk ismét tárgyainak szépségére, eleganciájára, és felidézhetjük magunkban újra és újra Jakab Bori emlékét.

Gross Arnold festőművész (1929-2015)

                       
                        "Olyan jó néha angyalt lesni
                         s angyalt lesve a csillagok közt
                         Isten szekerét megkeresni.
                         Ünneplőben elébe menni,
                         mesék tavában megferedni
                         s mesék tavában mélyen, mélyen
                         ezt a világot elfeledni."

                                                (Wass Albert: Karácsonyi versek II.)


Tegnap óta esik. Változó intenzitással bár, de szomorú arcát mutatja az ég. A januári enyhe télben, az itt-ott virító hó- és vadvirágok most behúzzák gyönge nyakukat és hagyják, hadd peregjen esőcsepp könnyük az ázott talajra. Az emberarcú Nap elő se bújik, most nem akarja látni e földi világot; azt, ahonnan fölhívtak az angyalok az égbe egy gyermeklelkű művészt - egy vigasztalóművészt, ahogy önmagát nevezte néha...

Gross Arnold a galériája megnyitó ünnepségén
Budapesten, 2014. szeptember 20-án

Tegnap valamikor elment Gross Arnold. Halála mélyen megrendít bennünket. Alig négy hónapja még vidáman láttuk műteremgalériája avató ünnepségén. Lassan lépkedett bár, és családja féltő tekintete óvta lépteit, mégsem gondolhatta egyikünk sem, akik ott voltunk a jeles alkalommal, hogy utoljára halljuk nevetését, hogy utoljára látjuk.
                                              *
Az első találkozásunk Gross Arnolddal 1987-re tevődik. Abban az évben Békéscsabán, a Kner Nyomda kiállítótermében rendeztünk számára kiállítást, amelyre a megnyitó beszédet mondó kollégájával érkezett az akkor 57 esztendős művész. A nyomda reprezentatív kivitelű, méltó meghívóval kedveskedett, amit még legutóbbi látogatásainkkor is meg-megemlített Gross Arnold. Ott láthatta a közönség azokat a műveit, amelyekbe miniatűr életképeket varázsolt kicsiny figurákkal, házakkal, padokkal, világító, romantikus, apró kandeláberekkel. Színes rézkarcai ezeknél a képeknél a hátteret adták, egy városrészt, egy ligetet... Ha azt képzelte bárki, hogy a milliárd apró részletből összeálló színes grafikák varázsát nem lehet fokozni, az alaposan melléfogott. E térbe helyezett élet-képek olyan grossosak, olyan idilliek voltak, annyira szépek!...

Az azóta eltelt mintegy harminc év számtalan találkozását lehetetlen lenne elmesélni! Mindegyik egyszeri volt és megismételhetetlen, amelyre jó most visszaemlékezni. Látni lelki szemeinkkel mosolyát, felidézni mondandóját, történeteit! Alakját számos, általunk készített felvétel is őrzi, valamint két szép karácsonyi képeslapunk.

A szeptemberi galériaavatón azt kérdezték a mestertől, hogy jó, jó, most már itt ez a galéria, de mi lesz a következő esemény a megnyitó után? Akkor ő jellegzetes nevetésével felkacagott és azt válaszolta:
- Nyári szünet. Nagy nyári szünet lesz. - És mindannyian nevettünk, hisz az ősz elején jártunk.
Most pedig, megértve válaszának végérvényes igazságát, sírunk mindannyian.
Gross Arnoldot siratjuk - és magunkat is, persze...                                     (Szeged, 2015. január 23.)

Gross Arnold sírhantja a Farkasréti temetőben,
2018 őszén. Itt nyugszik másfél évvel később elhunyt
bátyja, Gross Tivadar is

(Fotó forrása:
https://www.facebook.com/GrossArnoldGaleria/)

Gross Arnold: A KÉK ÁLMOK VÁROSA

Walter Gábor festőművész (1963-2014)

Szerényen, mosolyogva, kedvesen...
                                                      (Walter Gábor profilképe a  Facebook-on)

- Micsoda év! - mondta.

Január első napjaiban felhívott telefonon. Érdeklődött, milyen volt a decemberi forgalmunk, képeiből volt-e eladás.

- Volt, hogyne - mondtam boldogan, hiszen Gábor festményeit szerették az emberek.

- Itt vagyok Szegeden... - folytatta. Nem vártam meg, hogy befejezze a mondatot, közbe vágtam:

- Nagyszerű! Ugorj be hozzánk!

Hangja azonban visszafogott volt, majdnem szomorú.

- Nem nagyszerű, sajnos - mondta.

Röviden beszámolt arról, hogy karácsony előtt nem sokkal heves fájdalom tört rá, amit nem csillapított sem a kórházi kezelés Kecskeméten, sem a bekapkodott sok fájdalomcsillapító. A vérképből kiderült, komoly a baj. Fehérvérsejtjei száma meghaladta a negyvenezret...

Szegedre került, a haematológiára. Itt stabilizálták állapotát, fájdalmait megszüntették és néhány drasztikus vizsgálat után megkezdték a kemoterápiát. Bízott az orvosaiban, hitt az orvostudományban.

Telefonbeszélgetésünk alkalmával felemlegette tavalyi súlyos betegségét, amelyből szerencsésen kijött, és már optimistán a jövőt tervezgette, amikor decemberben beütött a krach.

Micsoda év...

Meglátogattuk a klinikán.

- Tudod, ugye - mondtuk -, hogy azért ez nem végzetes diagnózis?

- Tudom, persze - válaszolta. Bízott a gyógyulásban, a csontvelő-átültetés lehetőségében. Felemlegettük azokat az ismertebb embereket, akikről köztudott volt, hogy meggyógyultak a leukémiából. Tisztában volt vele, hogy a gyógyulás hosszú időt vesz igénybe és azon tűnődött, hogyan tudna a klinikán festegetni valahol...

- Persze, csak pasztelleket - mondta.

Megengedte, hogy készítsek róla egypár felvételt a kórteremben. Viccelődött rajta:

- A művész betegágyánál - mondta nevetve, ami akár egy festmény címe is lehetett volna.

De, sajnos, nem az volt...

A múlt hét csütörtökön egy középiskolai barátom temetéséről érkeztem épp haza, amikor a közösségi hálón valaki közzé tette a tragikus hírt. Csak néztem és nem hittem el: Elhunyt Walter Gábor festőművész...

Most felidézzük mosolygós alakját, mindig kedves, humoros, könnyed stílusát, barátságát.

Nézem a klinikán készített fényképeket, ahol semmi nem látszik rajta a rettegett betegségből, még a kezelés mellékhatásai sem jelentkeztek nála.

Tehetségét számos festménye őrzi, emlékét megannyi jó barát. A képzőművészek népes közössége és mi, galériák egyaránt gyászoljuk a fiatalon távozott Walter Gábort.

WALTER GÁBOR: Kiszáradt folyómeder
(30 x 40 cm, olaj-farost)