2015. május 27., szerda

Jakab Bori keramikusművész (1933-2015)

Talán minden galériának van egy olyan kezdeti időszaka, amikor lelkesedéstől áthatva igyekszik megtalálni azokat a művészeket, akik a munkáikkal meghatározó arculatot adnak majd az adott helynek.
Az 1990-es évek második felében, amikor nyitottunk, mi is hasonló elszántsággal kerestük meghatározó művészeinket. Jakab Bori keramikusművészt egy távoli város galériása ajánlotta a figyelmünkbe, akinek azóta is hálásak vagyunk ezért.
Valamikor 1998 táján bejelentkeztünk tehát és felkerestük a művészt Óbudán. Családtól, műteremtől távol fenntartott ott egy apró galériát, ahol a csillogó, szépséges porcelánjai közül kedvünkre válogathattunk. Emlékszem, már az első alkalommal is elkísérte férje, Segesdi György szobrászművész, akinek itt Szegeden, ahol galériánk azóta is működik, két köztéri alkotása is megtalálható.
Jakab Borival aztán tartós együttműködés alakult ki. Vásárlóink, de mi magunk is, hamar megszerettük alkotásait, mert szeretettel végzett munkáról, magas szakmai tudásról és kvalitásról, kiváló minőségről tanúskodtak. Akik szeretjük a porcelánt, hamar megtanultuk, hogy Magyarországon van a Herendi, a Zsolnay - és van "a" Jakab Bori-porcelán!

Jakab Bori színpompás, finom díszítésű porcelánokat készített

Csodaszép vázák, tálak, gyertyatartók és kaspók kerültek ki keze alól, és amikor felkerestük, mindannyiszor elárult egy-egy műhelytitkot arról, hogyan készíti őket. Élete végéig energikus volt és lelkes, ezt lánya, aki ugyancsak porcelánokat készítő keramikusművész: Segesdi Bori, örökölte tőle.

Az óbudai bemutatótermet később bezárta, ezt követően férjével közös műtermében fogadott bennünket. Jakab Boriékhoz nem lehetett úgy érkezni, hogy az ember eldöntötte, mennyi idő áll rendelkezésre, mert a találkozások, beszélgetések során sok témát érintettünk, és hát a választás sem volt könnyű a kész munkák közül...

Most, miközben itt a galériában írom ezeket az emlékező sorokat, tekintetem elidőz a még meglevő porcelánjain. Milyen artisztikusak kecses alakjukkal, a Jakab Bori munkáira oly jellemző gyűrődésekkel, a művészi érzékkel kiválasztott színekkel, a kevés arannyal - mennyire elegánsak! Milyen jó, hogy közel tizennyolc éven át látogathattuk őt, milyen jó, hogy sok-sok vásárlónk lakásában leltek otthonra alkotásai. És milyen szomorú, hogy nem találkozhatunk vele többet, nem hallhatjuk mindig lelkes, nyitottságról és életszeretetről árulkodó, jellegzetes hangját!
A legutolsó alkalommal hozott porcelánjait szinte még ki sem csomagoltuk. Galériánk apró raktárában őrizgetjük őket, jó érzéssel gondolva arra, hogy van még, lesz még belőle néhány... Talán apránként egyet-egyet lehozunk majd, és az ünnep lesz a számunkra, mert rácsodálkozhatunk ismét tárgyainak szépségére, eleganciájára, és felidézhetjük magunkban újra és újra Jakab Bori emlékét.

2015. január 23., péntek

Gross Arnold festőművész (1929-2015)

                       
                        "Olyan jó néha angyalt lesni
                         s angyalt lesve a csillagok közt
                         Isten szekerét megkeresni.
                         Ünneplőben elébe menni,
                         mesék tavában megferedni
                         s mesék tavában mélyen, mélyen
                         ezt a világot elfeledni."

                                                (Wass Albert: Karácsonyi versek II.)


Tegnap óta esik. Változó intenzitással bár, de szomorú arcát mutatja az ég. A januári enyhe télben, az itt-ott virító hó- és vadvirágok most behúzzák gyönge nyakukat és hagyják, hadd peregjen esőcsepp könnyük az ázott talajra. Az emberarcú Nap elő se bújik, most nem akarja látni e földi világot; azt, ahonnan fölhívtak az angyalok az égbe egy gyermeklelkű művészt - egy vigasztalóművészt, ahogy önmagát nevezte néha...

Gross Arnold a galériája megnyitó ünnepségén
Budapesten, 2014. szeptember 20-án
Tegnap valamikor elment Gross Arnold. Halála mélyen megrendít bennünket. Alig négy hónapja még vidáman láttuk műteremgalériája avató ünnepségén. Lassan lépkedett bár, és családja féltő tekintete óvta lépteit, mégsem gondolhatta egyikünk sem, akik ott voltunk a jeles alkalommal, hogy utoljára halljuk nevetését, hogy utoljára látjuk.
                                              *
Az első találkozásunk Gross Arnolddal 1987-re tevődik. Abban az évben Békéscsabán, a Kner Nyomda kiállítótermében rendeztünk számára kiállítást, amelyre a megnyitó beszédet mondó kollégájával érkezett az akkor 57 esztendős művész. A nyomda reprezentatív kivitelű, méltó meghívóval kedveskedett, amit még legutóbbi látogatásainkkor is meg-megemlített Gross Arnold. Ott láthatta a közönség azokat a műveit, amelyekbe miniatűr életképeket varázsolt kicsiny figurákkal, házakkal, padokkal, világító, romantikus, apró kandeláberekkel. Színes rézkarcai ezeknél a képeknél a hátteret adták, egy városrészt, egy ligetet... Ha azt képzelte bárki, hogy a milliárd apró részletből összeálló színes grafikák varázsát nem lehet fokozni, az alaposan melléfogott. E térbe helyezett élet-képek olyan grossosak, olyan idilliek voltak, annyira szépek!...

Az azóta eltelt mintegy harminc év számtalan találkozását lehetetlen lenne elmesélni! Mindegyik egyszeri volt és megismételhetetlen, amelyre jó most visszaemlékezni. Látni lelki szemeinkkel mosolyát, felidézni mondandóját, történeteit! Alakját számos, általunk készített felvétel is őrzi, valamint két szép karácsonyi képeslapunk.

A szeptemberi galériaavatón azt kérdezték a mestertől, hogy jó, jó, most már itt ez a galéria, de mi lesz a következő esemény a megnyitó után? Akkor ő jellegzetes nevetésével felkacagott és azt válaszolta:
- Nyári szünet. Nagy nyári szünet lesz. - És mindannyian nevettünk, hisz az ősz elején jártunk.
Most pedig, megértve válaszának végérvényes igazságát, sírunk mindannyian.
Gross Arnoldot siratjuk - és magunkat is, persze...                                     (Szeged, 2015. január 23.)

Gross Arnold sírhantja a Farkasréti temetőben,
2018 őszén. Itt nyugszik másfél évvel később elhunyt
bátyja, Gross Tivadar is


(Fotó forrása:
https://www.facebook.com/GrossArnoldGaleria/)

Gross Arnold: A KÉK ÁLMOK VÁROSA

2014. február 26., szerda

Walter Gábor festőművész (1963-2014)

Szerényen, mosolyogva, kedvesen...
                                                      (Walter Gábor profilképe a  Facebook-on)
- Micsoda év! - mondta.
Január első napjaiban felhívott telefonon. Érdeklődött, milyen volt a decemberi forgalmunk, képeiből volt-e eladás.
- Volt, hogyne - mondtam boldogan, hiszen Gábor festményeit szerették az emberek.
- Itt vagyok Szegeden... - folytatta. Nem vártam meg, hogy befejezze a mondatot, közbe vágtam:
- Nagyszerű! Ugorj be hozzánk!
Hangja azonban visszafogott volt, majdnem szomorú.
- Nem nagyszerű, sajnos - mondta.
Röviden beszámolt arról, hogy karácsony előtt nem sokkal heves fájdalom tört rá, amit nem csillapított sem a kórházi kezelés Kecskeméten, sem a bekapkodott sok fájdalomcsillapító. A vérképből kiderült, komoly a baj. Fehérvérsejtjei száma meghaladta a negyvenezret...
Szegedre került, a haematológiára. Itt stabilizálták állapotát, fájdalmait megszüntették és néhány drasztikus vizsgálat után megkezdték a kemoterápiát. Bízott az orvosaiban, hitt az orvostudományban.
Telefonbeszélgetésünk alkalmával felemlegette tavalyi súlyos betegségét, amelyből szerencsésen kijött, és már optimistán a jövőt tervezgette, amikor decemberben beütött a krach.
Micsoda év...

Meglátogattuk a klinikán.
- Tudod, ugye - mondtuk -, hogy azért ez nem végzetes diagnózis?
- Tudom, persze - válaszolta. Bízott a gyógyulásban, a csontvelő-átültetés lehetőségében. Felemlegettük azokat az ismertebb embereket, akikről köztudott volt, hogy meggyógyultak a leukémiából. Tisztában volt vele, hogy a gyógyulás hosszú időt vesz igénybe és azon tűnődött, hogyan tudna a klinikán festegetni valahol...
- Persze, csak pasztelleket - mondta.
Megengedte, hogy készítsek róla egypár felvételt a kórteremben. Viccelődött rajta:
- A művész betegágyánál - mondta nevetve, ami akár egy festmény címe is lehetett volna.
De, sajnos, nem az volt...

A múlt hét csütörtökön egy középiskolai barátom temetéséről érkeztem épp haza, amikor a közösségi hálón valaki közzé tette a tragikus hírt. Csak néztem és nem hittem el: Elhunyt Walter Gábor festőművész...
Most felidézzük mosolygós alakját, mindig kedves, humoros, könnyed stílusát, barátságát.
Nézem a klinikán készített fényképeket, ahol semmi nem látszik rajta a rettegett betegségből, még a kezelés mellékhatásai sem jelentkeztek nála.
Tehetségét számos festménye őrzi, emlékét megannyi jó barát. A képzőművészek népes közössége és mi, galériák egyaránt gyászoljuk a fiatalon távozott Walter Gábort.

WALTER GÁBOR: Kiszáradt folyómeder
(30 x 40 cm, olaj-farost)

2012. augusztus 1., szerda

Csernus László keramikusművész (1965-2012)

Csernus László keramikusművész
munka közben
















Különösen nehéz olyasvalakire emlékezni, aki halála pillanatában fiatalabb volt nálunk...
Csernus Laci barátunk mindössze 47 évet élt. Galériánk jó tíz éven át forgalmazta szép alkotásait. Nagymestere volt a formáknak és színeknek. Tárgyai jól illeszkedtek egymáshoz - és ami nagyon fontos: más művészek kerámiáihoz is. Nem jelenthetett nehézséget, ha egy enteriőrben el kellett helyezni őket.
Vázák, tálak, gyertyatartók, ékszeres dobozkák, fali és asztali órák kerültek ki műhelyéből, színskálája a mindig divatos türkiztől a kéken, szürkén, bézsen át a rókavörösig terjedt. Vásárlóink szívesen választották porcelánból készített, megkapó kitűzőit.
Lacit mindig körüllengte valamiféle titok, zárkózottság. A művész magányossága nem váltott át nála túlzott közvetlenségbe, holott az első pillanattól kezdve kedveltük egymást. Néha jött egy-egy képeslap nyaralásaiból, karácsonyra pedig mi küldtük el neki galériánk üdvözlőjét. Magánemberként nem jártunk össze, minapi halálhírére pedig - látva a közösségi oldalára utóbb feltett drámai fotókat - talán számítani lehetett... Sajnos.
Barátsággal gondolunk rá, és nagyon szomorúak vagyunk, amiért ilyen fiatalon távoznia kellett...

A samottos agyag Csernus László kedvelt alapanyaga volt, díszítéshez szívesen használta különböző levelek lenyomatait.
A képen egy rókavörös szárnyas váza, hozzá illő kerek, csigalábú tállal. Elegancia, művészet, harmónia sugárzik minden alkotásáról

2009. augusztus 28., péntek

Zákány Eszter keramikusművész (1943-2006)

Zákány Eszter különös gonddal készítette apróbb-nagyobb, korongolt kerámia figuráit










Sok emlék kapcsol vissza bennünket Zákány Eszter keramikusművészhez.
Galériánk megnyitását követően csaknem azonnal kapcsolatba kerültünk vele. Szentendrén, egy Iskola utcai remek kis házban élt akkoriban. Hozzá is mindig nagyjából pontosan, bejelentett időpontban érkeztünk. Ezzel a mai napig szeretjük megtisztelni a művészeket.
Eszter minden alkalommal frissen sminkelve, patyolattiszta műteremben frissítővel és pogácsával várt. És beszélgetéssel!
Mindig volt téma. Ezek során gyakran felcsillant remek, sokszor szarkasztikus humora, és az is szórakoztató volt, ha éppen olyasvalaki került szóba, aki nem tartozott a legszűkebb baráti köréhez...
Aztán válogathattunk a galériánknak szánt alkotásai között. Rendkívül vékonyra korongozott, kedves kis kerámia figuráit matt fehérre mázazta, az arcon vagy a kezébe adott tárgyon jelent meg olykor kevés szín: sárga, rózsaszín, kék vagy lila. A vásárlóink értékelték ezeket a minőségi alkotásokat, és kedvesnek tartották, hogy egyik-másik csengettyűként vagy mécsestartóként funkcionált.
Sok száz alkotása talált gazdára galériánkban az évek során.
Halála előtt nem sokkal elszakadtunk egymástól. Már egy új, csodálatos kis házban élt Szentendre és Leányfalu határában - sajnos, pár évig tudott csak örülni ennek. Épp kísérletező kedvében volt: modernebb, dizájnosabb tárgyakat kezdett készíteni egy kicsit komolyabb alapanyagból, mint az agyag.
Emlékét szeretettel őrizzük meg, mert kedves volt, egyenes és nagyon tisztességes.
És remek keramikus.


Két bájos kislány alak Zákány Eszter alkotásai közül. Szépségükön túl mint mécsestartók is igen hangulatosak

2009. augusztus 26., szerda

Bod Éva keramikusművész (1924-2004)

Bod Éva Munkácsy-díjjal elismert, neves keramikusművész volt (fotó: internet)








Bod Éva nevét évtizedekkel ezelőtt megismerhette már a képzőművészetet szerető közönség. Vázái, táljai különleges helyet foglaltak el a kortárs kerámiaművészet palettáján. Vegyészmérnökként olyan mázakat hozott létre már a '60-as években, melyeket egy - azóta már szintén elhunyt - kolléganője így jellemzett: - Megevett minket érte a sárga irigység...
A kiállításait akkoriban szinte e köré a tény köré szervezte: amikor egy-egy újabb, különleges mázzal látványos eredményeket ért el, bemutatkozott a vele készített legújabb munkáival - legtöbbször a budapesti Csók Galériában. Nagy szó volt akkor valóban, hogy az ínséges szocialista időkben valaki ilyen megdöbbentően szép mázakat használjon. Bod Éva érezhette ennek súlyát, hiszen a figyelemreméltó színekhez viszonylag egyszerű, összességében azonban fajsúlyos műalkotásokat hozott létre. Munkásságát korán Munkácsy-díjjal jutalmazták. Nagy fordulat volt életében, amikor először jelent meg figurális alkotásokkal a műtárgypiacon. Hölgy alakjai egészen új irányt jelentettek mind formájukban, mind mázazásukban. Kecses, elegáns, manöken alkatú női szobrai az örök szépség jegyében készültek. Kiválasztott egy addig nemigen használt, a kemencében bronzosra égő, mutatós mázat, és előszeretettel használta azt egy kevés bordó vagy türkiz kiegészítéssel.
Bod Éva neve hallatán a művészetbarátoknak elsősorban ezek a finom női szobrok jutnak az eszükbe.

2009. augusztus 25., kedd

Deák B. Ferenc festőművész (1938-2004)

Idősödő festőművész volt már, amikor Deák B. Ferencet megismertük.

Nem tartozott az ,,ötperces" alkotók közé: festményein sokat dolgozott. S valahogy mindig úgy érezte, sohasem készült el velük. Azok, persze, nem voltak befejezetlenek. Komplettek voltak - ám egy alak vagy egy felhő általában az utolsó pillanatban kerültek a képre.
- Vigyázzatok, még ragad! - mondta ilyenkor, miután átvettük tőle a megbeszélt festményeket. Persze, hogy vigyáztunk! Sokszor áhítattal vettük kézbe őket, s szinte nem is szívesen adtuk tovább arra a néhány napra, amíg a képkeretező is elvégezte velük a munkáját.
Feri olyan volt, mint kagylóban az igazgyöngy: kevesen tudtak közel kerülni hozzá. Zárkózott, befelé forduló, érzékeny művészként nehezen viselte el az alkotáson kívül eső, hétköznapi terheket.

Deák B. Ferenc: Hóesés után (50 x 70 cm, olaj + farost. Magántulajdon.)

Fiatal korában évtizedekig színészként dolgozott, alakját számos filmszalag is őrzi. Ám ahogy változott a világ, vele együtt megváltozott számára a színházi légkör is, és inkább visszatért a festőállványhoz, a képzőművészet kedvelőinek nagy-nagy örömére. Hiszen a Deák B.-festmények olyan idilli, lírai, lebegő hangulatot árasztanak, amellyel nagyon jó együtt élni. Halványkéket, kevés narancsot vagy sok-sok bíbort használt a képein. Nála egy késői délután, egy naplemente sohase hajlott giccsbe, megmaradt elegáns, finom költői visszafogottságban.
Sajnos, csupán néhány esztendeig tudtunk együttműködni.
Elment, pedig alig múlt hatvanéves.